Háború volt. A fegyverek még gyilkoltak,
köd-lepte utcákon, tereken halottak:
emberek, tankszörnyek és lovak hevertek
kora reggel e rémes harci terepen,
mikor hárman - egy asszony és két gyermeke
jöttek, hol rajtuk kívül nincs még egy ember sem.
Elszántan mentek, hajtja őket a félelem,
bár az agy, s a test már alig engedelmes,
arcukról is rég felszáradtak a könnyek,
de mennek, pár lépéssel mindig előbbre.
- Kis batyuját cipelte a legkisebb is,
négy évével mindebből nem értett még semmit!
Csak a lélek és benne a vágyakozás
- ölelő karok, családi fészek után -
ad erőt anyának és a gyermekeknek
hogy mennek tovább, csak mennek rendületlen.
S ím` a távolság egyre kisebb, látni már,
közel az édes otthon, a vén szülői ház...
Karácsony Szentestén együtt van a család,
öreg szülők, gyermekük, kicsi unokák.
Szegényes fenyőgally, jászolka alatta,
együtt énekelték hogy: "Mennyből az angyal...".
Boldog bizonyossággal immár lelkükben:
ajándékba Kisdedtől kapták életüket.
Akkor mind Rá gondoltak. - Az Édesapa,
kit elsodort tőlük háború vihara,
ki elgyötört száz- és százezer sorstárssal,
embertelen parancsra éhezve, fázva,
reménytelenül halálba meneteltek,
és családjukba vissza soha nem térhettek.
Eszébe ez jutott egykori négyévesnek -
hogy elszálltak felette az évtizedek!
Azóta sok karácsony hintette fejére
ezüstporát. Mert fáj, könnyekkel szemében,
minden karácsonyán arra emlékezett,
hogy az ünnepek Édesapja nélkül teltek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése