Németh Róbert: Emlék

Talán húsz éve történt a dolog,
Akkor Kedvesemmel Pesten éltünk,
És elindultunk haza busszal
Egerbe, a Szüleim Szentestéjére.

Vittünk ajándékot meg vágyakat,
Emlékeket, élményeket meg álmokat,
Mennünk kellett, mert mindig ott voltunk,
Hát csomagoltunk és elindultunk.

Aznap sűrű hóeséssel jött a karácsony,
Mi felültünk az utolsó buszjáratra,
Amin a Sofőrrel hárman utaztunk,
Gyöngyösig vitt, majd kitett minket.

Nem baj, majd stoppolok, mondtam,
Menjünk, ma biztosan megérkezünk,
Már kimentünk Eger felé a városból,
A nagy emelkedőn csúszkálva kaptattunk.

Húsz óra lehetett, és nagyon hideg,
Én elől mentem, erőt mutatva az úttesten,
Mögöttem jött Feleségem a nyomomban,
Bukdácsolva, a bokáig érő jeges hóban.

Nem volt az úton semmilyen mozgás,
Mi voltunk ott ketten, meg a lelkünkben
Nagyon-nagyon eleven Szülői vonzás,
Akaratunk szívünk ritmusát dobolta.

És mentünk legyőzhetetlen szeretetben,
Már a tetőn jártunk, mikor autót hallottam,
Zúgása büszkeséggel töltött, néztem hátra,
Látod megmondtam, és megláttuk a fényét.

Ami ébresztő módon, szemből közeledett,
Egy Férfi ült benne és tekintetünket keresve,
Lassítva nézett, próbálta érteni a helyzetet,
Veszett fiatalok, ugyan hová is mennek.

Aztán jött a csend a félelemmel,
Lehet olyan, hogy nem lesz több autó,
Á nem, de nem, de elménk cikázva sejtette,
Hogy ma szüksége lesz minden erejére.

Mikor már mentálisan kezdtük feladni,
Távolból megint zúgást lehetett hallani,
Ismerősen szólt a motornak hangja,
Talán jön, jön egy kedves Valaki.

Az előző autót láttuk meg a hóban,
Kerekei pörögve, mögötte felhőt fújva,
Közeledett felénk, és hozta a reményt,
Majd mellénk érve lassított, és megállt.

Ti hová mentek? - kérdezte, és nézte,
Meg nem értett módon a fejét csóválta,
Üljetek be, mondta, és az ajtókat kitárta,
Elviszlek Benneteket, mert ráérek.

Nem bírtam otthon beállni a garázsba,
Meg kellett kérdeznem, mit kerestek itt,
Rátok gondolva nem jöhet meg a Jézuska,
Bizony nekem segítenem kellett, mondta.

Hazáig vitt minket és megállt az utcánkba,
Mi néztünk Rá, és köszönetet rebegtünk,
Ő megnyugodva Gyöngyös felé fordult,
Mi meg hálásan mentünk a Szülői házba.

Azóta is keresem azt a tekintetet,
Ahogyan ránk nézett és nevetett,
Ma már tudom, hogy azon az estén,
Megtörtént Velünk a legértékesebb.